Kutyaterápia

Nem terápiás okokból szereztünk kutyát, még csak nem is nevelési célzattal. Én kaptam a kis tacsit a születésnapomra, mivel nagyon rég vágytam rá. "Kicsit más" Nagyfiam  pici kora óta tartott minden kutyától, a kicsiktől és a nagyoktól is. Egyébként is csak "messziről" érdekelték az állatok, nagyon szerette nézni, figyelni őket, de hozzájuk érni, megfogdosni, nyúzni, azt nem. A legédesebb, legpuhább kiscica esetében is maximum egy felszínes simogatást eresztett meg.
Ugyanígy viseltetett a mi Tücsink iránt is, amikor a kutyabébi megérkezett családunkba. Nagy érdeklődéssel, de jelentős távolságból figyelte, nevetgélt rajta, de simogatni, dögönyözni a folyton nyalogató, kezünk után kapkodó kutyakölyköt, azt már nem!

Aztán kezdett megtörni a jég.
Először kutyasétáltatáskor elkérte a pórázt. Gondolhatjátok, mekkora feladat egy figyelemzavaros gyereknek teleszkópos pórázzal vinni egy még neveletlen kölyöktacskót! De megoldotta! És egyre ügyesebben oldotta meg. Ma már szinte mindig ő fogja a pórázt. És itt kezdődik a terápia: kutyasétáltatás közben figyelni, összpontosítani kell, nem lehet elmerülni a saját belső kis világban (amire hajlamosak az autisztikus vonásokkal élő élő gyermekek), felelősséget kell vállalni egy másik kis élőlényért.
Aztán kezdte egyre közelebb engedni magához itthon is a folyton játszani vágyó kisállatot. Már nem zavarja (annyira) egy-egy kutyapuszi, vagy kisebb harapás sem. Minden nap azzal kezdi, hogy gyorsan felöltözik és kimegy Tücsihez. Este fürdés előtt kimegy és elköszön tőle. Ha hazajön az iskolából, vagy valahonnan, elmeséli Tücsinek, hogy hol volt és mi történt vele. Ez azért nagy szó, mert nekünk évekig nem mesélt semmit az óvodában, iskolában történtekről. Ha Nagyszülőknél vannak a Tesóval és telefonálunk nekik, az az első kérdése, "Tücsi hogy van?"
És azóta más állatokhoz is megváltozott a viszonya.
És az emberekkel is nyitottabb, közlékenyebb. Mert ez a kutyus azt fejleszti rajta, amire a legnagyobb szüksége van. A mások érzelmeibe való belehelyezkedés képességét, a másik emberre, élőlényre való ráhangolódás képességét, a másikra való odafigyelés képességét, ahogy már említettem, a koncentrációt, a felelősségvállalást, és még sorolhatnám.

Szóval Tücsi nem terápiás kutyának indult. De most már autisztikus, figyelemzavaros gyermek mellé bátran ajánlom, (persze ha a családban megvan a kellő mennyiségű állatszeretet), szerezzetek be egy kutyát!
Kíváncsian várom, van-e valakinek hasonlóan jó tapasztalata problémás gyermekkel és háziállattal!

Csináljunk valamit!

Ezen a blogon és blogon kívül is már többször megfogalmaztam célomat a spektrumon lévő fiammal és a családommal kapcsolatban. Valahogy így hangzik: "Legyen belőle boldog, kiegyensúlyozott, teljes életet élő, vágyait felismerni és megvalósítani képes gyermek, kamasz, felnőtt! Legyünk képesek megélni a mindennapok örömeit, tanulni, fejlődni együtt mint család, és külön-külön is".

 E cél felé nagyképűség nélkül állíthatom, egész jó úton haladunk. Mostanában viszont úgy érzem, ez részcéllé vált egy nagyobb célon belül. 

Mi a nagyobb cél?
Sok-sok spektrumon lévő, illetve tanulási/pszichés zavarokkal küzdő gyermeknek és családjaiknak szeretnék segíteni ugyanebben.

Nem tudom miért (illetve tudom, de elég spiriti a magyarázatom, úgyhogy inkább nem írom le), az utóbbi időben folyamatosan jönnek velem szembe tanácstalan, kétségbeesett szülők, pedagógusok, nem tudván mit kezdeni a viselkedési, tanulási zavarokkal küzdő, sokszor még nem is diagnosztizált, vagy félrediagnosztizált gyermekekkel. Ezek a gyerekek általában nem kapják meg a megfelelő fejlesztést (nem a szülő hibájából), instrukciókat sem nagyon kapnak a szülők, merre induljanak el velük. Nem kapnak a gyermekek vizuális segítséget (autizmus esetén), pedig lehet, hogy sok gondot megoldana. Nem hallottak még a diéta ezen a téren kifejtett hatásairól, vagy csak nem mernek belevágni, nem hallottak még, vagy csak nem hisznek az alternatív gyógymódokban (pl. homeopátia, családállítás, kineziológia, agykontroll). Sokszor nem a legmegfelelőbb közösségbe járnak, de a szülő nem mer váltani, mert nem lát igazán alternatívát.

Pedig, ezekre a nehézségekre a fejlesztések, terápiák, gyógymódok egész arzenálja áll már rendelkezésre. Számos eszköz létezik, amelyekkel könnyebbé lehet tenni ezen gyerkőcök és az őket nevelő családok életét. És ezek közül számos nem kerül horribilis összegekbe és nem kivitelezhetetlenül bonyolult.

Úgy látom, ezeknek a szülőknek elsősorban bátorítás, támogatás kell, pozitív példák, sikerek, gyakorlati tanácsok és sok-sok INFORMÁCIÓ. Hiszen bennük is meg van az erő és a határtalan szeretet, ami ehhez az úthoz kell, csak néhány útjelzőtáblára van szükség.

Igen, mi sem értünk még végig az úton. Mi sem próbáltunk még számos bizonyítottan hatásos gyógymódot. De már rég sikerült magunk mögött hagyni a reménytelenség és tanácstalanság mezsgyéjét, hiszen amit eddig csináltunk, annak letagadhatatlan az eredménye és ami ezután jön, abban is számtalan lehetőség rejlik. (Például hamarosan elkezdjük a homeopátiás védőoltás-kivezetést.)

Kedves szülők, akik már elindultatok ezen az úton és szép sikerek vannak már mögöttetek! És akik még az elején jártok, de hisztek a javulásban, gyógyulásban, együtt fejlődésben! CSINÁLJUNK VALAMIT! Segítsünk egymásnak és terjesszük a tudást, az ismereteket! Merjünk egymástól kérdezni és segítséget kérni! És HIGGYÜK EL: ezek a gyerekek képesek a boldog, kiegyensúlyozott, egészséges életre.