Ő is zseninek született...

Nemrégiben újraolvastam Peter Kline :Zseninek születtünk című könyvét, melyet minden szülőnek, tanárnak, agykontrollosnak csak ajánlani tudok.
A könyv arról szól, hogyan bontakoztathatjuk ki legjobban a bennünk és gyermekünkben (tanítványainkban) élő zsenit, hogyan hívható elő a mindenkiben meglévő kreativitás, hogyan válhat a tanulás, a megismerés, a munka, a tanítás és a gyereknevelés örömteli, izgalmas kalanddá.
A könyv 1. Függelékében a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek szüleinek dob mentőövet a szerző úgy, hogy egy agykárosodott gyermek édesanyja meséli el a történetét a szerző hozzászólásaival.
Röviden, a baleset miatt csecsemő korban agykárosodást szenvedett fiú az anya hatalmas lelkierejének és pozitív hozzáállásának köszönhetően a könyv megírásának időpontjában főiskolás (holott azt mondták, hogy még normál általános iskolába sem lesz képes járni).
Most néhány sort idéznék ebből a fejezetből, az édesanya, Mary Reiniger szavait, azt hiszem, magukért beszélnek:
"Minden - tanulási nehézséggel küzdő, vagy hátrányos helyzetű - gyerek, bármi legyen is a fogyatékossága, olyan belső szépséggel rendelkezik, és olyan sokat tud adni, olyan mélyen érinti az életünket, hogy fogyatékossága - még akkor is, ha valóban hátrányos helyzetű - jelentéktelenné válik ahhoz képest, amit tőle kapunk cserébe."

"A legfontosabb tanács, amit adhatok - mondta Mary - , hogy azt a viselkedést kell minden kétely nélkül követni, ami a gyereknél eredményt hoz, és minden mást figyelmen kívül kell hagyni. Végül is azért élünk, hogy szeretetet kapjunk. Én mind végig csak pozitívan viszonyultam hozzá, és úgy gondolom, ez a legfőbb oka, hogy ma bármit el tud érni, amit csak akar."

A baleset után:
"A kórházi sebészfőorvos azt mondta, amikor hazavihettem a fiamat, hogy ha úgy fogok otthon bánni vele, mint egy nyomorékkal, akkor valóban nyomorék is lesz."  "Különféle orvosokhoz kellett vinnem, és meghallgatnom olyan dolgokat, amelyeket egyáltalán nem akartam hallani. Mégis, ezeknek a dolgoknak a meghallgatása, és a valóság tudomásul vétele nagyon fontos része volta folyamatnak."

A fejezet hosszasan leírja azt az utat, melyet Mary fiával együtt végigjárt, és amelyen minden félelem és szenvedés dacára meg tudta találni az arany középutat a fogyatékkal élő gyermek túlféltése és a probléma tudomásul nem vétele között. Vagyis a problémák tudomásul vétele és elfogadása mellett nem zuhant bele a kétségbeesésbe és az önsajnálatba, hanem mindvégig terelgette gyermekét a megoldások és az önálló élet felé.

"Stephen pontosan tudta, hogy mikor nincs szüksége több segítségre. Érezte, hogy mikor elég erős ahhoz, hogy megcsináljon valamit. Mindebben teljesen támogattam őt. Együtt vizualizáltuk, hogy ki tudja egyenlíteni a hátrányait, hogy a teste tudni fogja, miként csinálja, hogy számíthat a testére, és csak befelé nézve figyelnie kell rá, hogy megérezze, mit kell tennie ahhoz, hogy elérje, amit akar."
Szeretettel ajánlom a könyv eme fejezetét minden olyan szülőnek, akinek nehézséggel élő gyermeke van és minden hivatalos nézet, szakvélemény ellenére töretlenül hisz abban, hogy gyermeke meg fogja találni az útját, és mindent képes lesz megcsinálni, amire szüksége van a teljes élethez.


A kép forrása: Patyi Zsófia Photography