Ugyanígy viseltetett a mi Tücsink iránt is, amikor a kutyabébi megérkezett családunkba. Nagy érdeklődéssel, de jelentős távolságból figyelte, nevetgélt rajta, de simogatni, dögönyözni a folyton nyalogató, kezünk után kapkodó kutyakölyköt, azt már nem!
Először kutyasétáltatáskor elkérte a pórázt. Gondolhatjátok, mekkora feladat egy figyelemzavaros gyereknek teleszkópos pórázzal vinni egy még neveletlen kölyöktacskót! De megoldotta! És egyre ügyesebben oldotta meg. Ma már szinte mindig ő fogja a pórázt. És itt kezdődik a terápia: kutyasétáltatás közben figyelni, összpontosítani kell, nem lehet elmerülni a saját belső kis világban (amire hajlamosak az autisztikus vonásokkal élő élő gyermekek), felelősséget kell vállalni egy másik kis élőlényért.
Aztán kezdte egyre közelebb engedni magához itthon is a folyton játszani vágyó kisállatot. Már nem zavarja (annyira) egy-egy kutyapuszi, vagy kisebb harapás sem. Minden nap azzal kezdi, hogy gyorsan felöltözik és kimegy Tücsihez. Este fürdés előtt kimegy és elköszön tőle. Ha hazajön az iskolából, vagy valahonnan, elmeséli Tücsinek, hogy hol volt és mi történt vele. Ez azért nagy szó, mert nekünk évekig nem mesélt semmit az óvodában, iskolában történtekről. Ha Nagyszülőknél vannak a Tesóval és telefonálunk nekik, az az első kérdése, "Tücsi hogy van?"
És azóta más állatokhoz is megváltozott a viszonya.
És az emberekkel is nyitottabb, közlékenyebb. Mert ez a kutyus azt fejleszti rajta, amire a legnagyobb szüksége van. A mások érzelmeibe való belehelyezkedés képességét, a másik emberre, élőlényre való ráhangolódás képességét, a másikra való odafigyelés képességét, ahogy már említettem, a koncentrációt, a felelősségvállalást, és még sorolhatnám.
Kíváncsian várom, van-e valakinek hasonlóan jó tapasztalata problémás gyermekkel és háziállattal!
